Szóltam az ápolónőnek, hogy szedje ki a segglyukamból a hőmérőt...

Helen szivatása rovatunk következik:

Voltam kb. 7 éves, és sajnálatos módon – egy súlyos betegség miatt – több időt töltöttem kórházban, mint odahaza. Gyerekeknél jellemzően a végbélben mértek lázat, persze én ezt rohadtul utáltam. Először is azért, mert bár használat után valami fertőtlenítő cuccba mártottak, bennem mégis az a képzet jelent meg, hogy amit ma a szomszéd ágyban heverő Julcsi seggébe dugtak, azt holnap én kapom...

Másodszor pedig azért, mert az egyik kellően ostoba fiú önszórakoztatás céljából a csajok seggére csapkodva játszotta el a Boci, boci tarkát, miközben lázmérővel a hátsónkban heverésztünk a kórházi ágyon...

Na, ekkor kiabáltam egy öblöset a nővérkének, hogy akkor legyen szíves áthelyezni a mérőt a hónaljamhoz, vagy olyat teszek, ami sokaknak nem tetszene...

Innentől kezdve a lázmérő nem pihent a popómban...

Később a fentebb említett srácot műtötték, napokig nem kelhetett fel, kacsába kellett pisilnie. Egy óvatlan pillanatban, természetesen “véletlenül” a vizeletét a takarójára öntöttem, amíg aludt...

Utána elhitettem vele, hogy álmában bepisilt, és finoman ecseteltem neki, örülhet, amiért az ápolónő nem a teli ágytálat felejtette az ágya mellett...