Gondolták a barátnőim, majd szereznek nekem pasit...

Helen szivatása rovatunk következik:

Épp olyan időszakomat éltem, hogy nem udvarolt nekem senki, és én sem tapadtam senkire. Ellenben az összes barátnőmnek volt valami valós vagy vélt kanja...

Kollektívan úgy döntöttek – jajj de szerettem ezért őket -, hogy kerítenek nekem valakit, legalább az aktuális hétvégi bálra. Egyikük fickójának akadt egy talonban lévő haverja, gondolták, megfűzik nekem. Egyébként azt hittem, hogy a csajoknak van némi fogalma az ízlésemről. Tévedtem...

Szóval a bál estéjén talpig csiniben virítottam a kocsi hátsó ülésén, és izgatottan vártam, ki az a szerencsés, akit a lányok a nyakamba varrnak...

Már az furcsa volt, hogy a barátosnék előre csitítgattak: ne essek kétségbe...

Sajnos ez nem jött össze.

Srácnak csak a nyaka volt olyan vastag, mint az én derekam. Nem beszélve az “illatfelhőről”, amibe burkolózott, és amit már kilométerekről érezni lehetett.

Próbáltam vegyülni a csapattal, hogy véletlenül se tűnjön úgy: én ezzel a pasival vagyok. Borzasztóan nyomult rám, és akármennyire bunkó voltam, nem vette a lapot. Kínszenvedés volt az este.

Persze a legszebb dolog pár nap múlva következett, amikor a srác várt rám a suli előtt. Mondtam neki, hogy legyek számára felejtős, mert én tőle abszolút semmit nem szeretnék. Ő kötötte az ebet a karóhoz, hiszen milyen jól éreztem magamat a buliban vele. Pillogtam keményen, ugyan már honnan a bánatból szedte ezt a kósza ötletet. “Nekem így jött le”- válaszolta...

Nagy nehezen lepattintottam, és a barátnőimhez is intéztem néhány becses mondatot...