Retro Helen 2008 április 28
Állásinterjú. Angolul. Nekem, aki kitűnően beszél magyarul, és jól kommunikál bajor tájszólásban (is) németül éppen testhez álló feladat...
Mivel a hirdetésben alapfokú angol nyelvtudást kértek, gondoltam, nekiveselkedem. Végül is az a 100 szó, amit tudok angolul, már felér egy alapfokkal...
Aztán felhívtak, és kérdezték, hogy vállalom-e angolul a beszélgetést. Hogyne, hogyne, én nagyon bevállalós típus vagyok, és az alapfok mégis csak alapfok, tehát nem faggathatnak az afrikai éhezők ENSZ-támogatásáról...
Időközben háttérinfókat gyűjtöttem, miszerint egy Julien nevű, vérbeli francia fiatalember fog górcső alá venni. Jelentem: franciázásban is isteni vagyok...:-))
Készítettem magamat rendesen. Na persze nem franciából, hanem angolból. Ilyeneket, mint pl. mivel foglalkozom jelenleg, miért akarok munkát váltani (természetesen kihagyva azt az apró részletet, hogy azért, mert zaklat a főnököm...)
És a nagy nap reggelén úgy álltam otthon a tükör előtt, mint aki modellfotózásra indul...Hullámos, vállra hulló tincsek, csinos kiskosztüm, bájos smink az őziketekintetért...és kemény 100 db angol szó, amit szabadon variálhatok, amennyiben dekódolom a beszélgetőpartner kérdését...
Már a portán kezdődtek a megpróbáltatások. Emberünk kitöltött egy cetlit, rajta az adataimmal, aztán kezembe nyomta és kért, hogy csíptessem fel a belépőkártyát. Első reakcióm: konkrétan hova? A kosztümön gallérjára vagy az aljára?...Majd megegyeztem vele, hogy kártya nélkül is veszélyes vagyok, ha valaki érdeklődik, előkapom a kis cetlit...jót mosolygott és utamra engedett...
Kicsit gyalogolnom kellett, de szépen sütött a nap, és a napszemüvegen keresztül nem is zavart a fényt. Hullámos tincseim lebegtek a kellemes szellőben (hűha, mily irodalmias voltam, azta :-)) ), és egy kamionos majdnem elcsapott...biztos azt hitte lidércet lát, és Heidi Klum pózol itt a Tafft reklámból...
Beléptem az épületbe. A recepción nem volt senki, innentől kezdve gyakorlatilag inprovizáltam. Valami tizedik érzékem felfedezte a sarokba állított tükröt, persze vetettem még egy utolsó pillantást fegyvernek látszó önmagamra, mielőtt kioldanám a ravaszt...
Végre felfedezett a recepciós hölgy, és mivel kérdezni nem sokat kérdezett, bemutatkoztam magamtól, és mondtam, mi járatban vagyok errefelé. Ő egy megszeppent óvodás szófukarságával vezetett a tárgyalóba, ahol helyet foglaltam, és vártam a franciát...akit képzeletben már le is festettem: magas, sportos, öltönyös fickó, 30-35 között...
Hihetetlen, de amíg várakoztam, a legnagyobb ostobaságok jutottak eszembe. A tárgyaló egyik fala csupa ablakból állt, amik egy irodarészlegre nyílottak, és akik ott ültek, farkasszemet nézhettek velem. Persze nekem, mint a gyakorlott interjúalanynak az volt az első gondolata, milyen tuti kis peep show-t lehetne itt rendezni, csak valaki húzkodja szorgalmasan a reluxát...
És ekkor betoppant a fiatalember. Inges-farmeres, vaságyastul 40 kg, "homlokon csókolhatom" méretben, és a legdurvább: akár fiamnak is szólíthattam volna...
Lehet lapozgatott a belügyes mappámban, mert minden kérdés előtt mondta, hogy ő most kérdezni fog...
Az elején elég tűrhetően dobálóztam a kemény 100 szavammal, aztán érdeklődött valami iránt, amiből pont a lényeges szó jelentését nem ismertem, ezért kértem, mondja el még egyszer. Hát elmondta. Lassabban. Ám Helen azt a nyavadt kifejezést még mindig nem értette. Egye fene, ha lúd, legyen kövér, nekirugaszkodtam ismét. Megkértem, fejezzi ki magát más szavakkal. Kedvesen mosolygott, és megtette. Valamicskét javult a helyzet, de szívesen igénybe vettem volna egy szótárprogram segítségét is...Aztán szokásomhoz hűen, ha már látom, hogy veszőben a szerencsém, a jó, öreg poénládámhoz nyúlok, és próbálok mosolyogni magamon...szóval azt mondtam: igaz nem szőke a hajam, ám most aszerint válaszolok, ahogy én gondolom, hogy te mit értettél a kérdéseden...és a francia nevetett...
Mikor már azt hittem, ennél óriásibb baromságot nem tudok összehozni, megcáfoltam önmagamat. Csekély 100 szavas ismerettáramból kikövetkeztettem, hogy a francia arra kíváncsi, mit teszek, ha nagyon mérges az ügyfél. És én azt feleltem, mosolygok. Reakciójából ítélve, a mosoly szót vagy nem találtam el, vagy rosszul ejtettem ki, így visszakérdezett. (Nocsak, nocsak, van olyan is, hogy engem nem értenek.:-)) ) És Helen mit tett? Ujjacskáit ajkaihoz emelte, és ábrázolta a mosolyt...és ismét nevetésre ösztönöztem őt...
(Ha a közeljövőben találkoznátok a Youtube-on olyan jelenettel, ahol egy csíkos inges srác nevet egy olivazöld kosztümbe bújt nőn, akkor jussak eszetekbe...)
És elérkeztünk a végkifejlethez. A francia felvilágosított, hogy amennyiben kiválasztásra kerülök, lesz még egy forduló, amin már valami nagyfőnök is jelen lesz...nos: szerintem én oda már nem kapok jegyet, vagy ha mégis, akkor csupán azért, hogy a nagyfőnöknek is legyen jó napja...
Kabaréra sikeredett előadásom volt. Viszont a fiatalember egészen a kijáratig kísért. Gondolom azért, nehogy véletlenül betévedjek egy kevésbé humoros fejes szobájába, aki cseppet sem vevő a 100 szavas megtévesztési kísérletemre...
A hazafelé vezető úton teljes hangerőre nyomtam Allanis Morissette Ironic-ját, és könnyesre nevettem a szememet...magamom...
Have a nice day!
