Rózsaszín cukormáz a belső savanyú uborkán...
Most nem a lelkizős, érzékeny nőkről lesz szó, hanem a sipítős ribancokról. Azokról, akik azt hiszik magukról, hogy csupa finom cukormáz bevonatuk van, ám ha közelebbről ízleled őket, nem különbek egy üveg savanyúságnál...
Rendszerint párosával járnak, mivel annyira silány személyiségek, hogy önmagukban nem érnek fel egy emberrel, és ha egyedül lennének, az első lágy tavaszi szellő kifújná fejükből azt a pár betűt, amit felváltva használnak “gondolataik” áramlására (ööööö...). Többnyire heves integetéssel próbálnak barátokat szerezni, és eme tevékenységükhöz óriási bájvigyor társul. Integetésre azért van szükségük, mert értelmes megnyilvánulásaik nincsenek. Ebből kifolyólag a “képzeljétek, vásároltam illatos papírzsebkendőt” vagy az “ugye milyen szép az új fülbevalóm” témák köré építik fel imidzsüket, ugyanis egyéb területekről gyér információval rendelkeznek, pusztán azért, mert tudástáruk kimerül az én, én, én szavakban...
Finoman körbenyalnak, hogy aztán Te viszonzásképpen kamatostul nyalogasd őket. Addig vagy jó csapatjátékosuk, amíg nem rendelkezel önálló gondolattal, vagy amíg nem mondasz negatív kritikát róluk. Ez utóbbit bármilyen hangnemben teheted, soha nem fog eljutni a szürkeállományukig a mondanivalód, hiszen ők a butaság koronázott királynői. Fontos ismertetőjegyük, hogy suta és alpári stílusban próbálnak védekezni (sajnos alacsony IQ-juk miatt más nem áll a rendelkezésükre), ám nekik áll feljebb, ha Te ugyanilyen stílusban fordulsz feléjük...
Nem csak a saját szemétdombjukon szeretnek kapirgálni. Bárhol, bárkinek a levesébe beleköpnek, sokszor indok nélkül, pusztán a gyermeteg színvonaluk erősítése kedvéért. Ez alól még puszipajtásaik sem kivételek, őket is simán átvágják a palánkon, ha épp erre szottyan kedvük. Rendkívül stílustalanok. Papa-mama vagy az aktuális médiasztárok adják szájukba a követendő trendeket, amit ők természetesen saját ötletükként vonultatnak fel a többiek előtt. Sőt: követelik a dícséretet...
Kétségbeesnek, ha valaki összehúzott szemöldökkel tekint rájuk, és nyomban rohannak tárgyi bizonyítékért a feddhetetlen tökéletességük kifejezésére. Ez általában egy elit butikban vásárolt kabátka, vagy egzotikus üdülésen készített fotó, és természetesen egyiket sem ők, hanem a hátszelük finanszírozta. Ehhez a butácska baklövésükhöz párosul még egy “márkás cuccom van, tehát menő vagyok” mondat, amit gyenge felfogásuk alátámasztása végett kiegészítenek egy “te meg hülye vagy, mert nincs ilyened” szöszenettel...
Empátia, szimpátia fogalmak ismeretlenek számukra. Ha véletlenül kicsúszik fogaik kerítésén a “sajnállak” szó, na, az csak amiatt lehetséges, mert borzasztóan kívánják, hogy Te – aki még nem tartozol a köreikbe – nedvesre nyalogasd az édes kicsi cukormáz pofikájukat...
Általában lényeg nélküli litániával dobálóznak, ha ellenséget látnak Benned. Felesleges észérvekkel és tényekkel hadat üzenned nekik, úgy sem fogják fel, mert hiányoztak az iskolából, amikor a nem szót tanították...
Őrületbe szeretnéd kergetni őket? Hagyd, hogy kifröcsögjék magukat, majd mosolyogj szépen rájuk és hívd meg őket egy kávéra. Ilyenkor rendszerint még jobban dühbe gurulnak, és tovább vagdalkoznak az ostobaságaikkal. Értelmes ember hamar észreveszi, milyen puhány társaságot is jelentenek, és időben lelép mellőlük. Aki viszont nem ezt teszi, az ne lepődjön meg, ha pár hónap múlva a cukormáznak hitt babácska bűzős levet ereszt...