Így szólt a férjem a minap:
"Tudod, voltak előtted kapcsolataim, de egyikben sem nyíltam ki ennyire lelkileg, mint a veled való kapcsolatban. Sőt: veled ez pillanatok alatt megtörtént..."
***
Sokat és sokféle módon játszottam a férfiakkal. Élveztem. Nagyon. Mindig próbáltam keresni rajtuk a kiskaput. Szinte betegségemmé vált az örökös kételkedés. Persze nem a durva kételkedés, hanem amolyan vicces, csipkelődös csiki-csuki verzió. Valójában nem hittem el, hogy bárki közel kerülhet a szívemhez, vagy én férkőzök egyszer valakinek a szívéhez. Sokszor kerestem válaszokat a miértekre, és egyfolytában kutakodtam a pasik lelki tranzakciói után. Elégedetlen voltam velük. Sosem tűntek elég jónak ahhoz, hogy pontot tehessek a végükre. Azt is mondhatnám: megoldásképtelenné nyílvánítottam őket. Végül egy napon úgy ébredtem: minden más lesz. Nem foglalkozom a férfiélet rejtelmeivel. Nem húzom csőbe őket. Nem teszek fel "hátulró mellbe" kérdéseket. Nem futok a miértek után. Nem fogom őket értelmezni. És elkezdtem ÉLNI. Csak én voltam. Én. Végre azért tettem dolgokat, hogy NEKEM jó legyen, hogy ÉN érezzem magamat kirobbanó formában, hogy egyszer s mindenkorra MAGAMRA találjak...
Miután ez megtörtént, a FÉRFI is rám talált. Nem tudom most lelkileg hol lennék, ha annál a bizonyos reggeli ébredésnél nem hozom meg a nagy döntést...
***
Mélyen érintett ez a vallomása. Máskor is mondott kedves dolgokat, de ez monumentális erővel bírt...