Nem szeretem a tutyi-mutyi férfiakat. Tudod, akik a melleimet a fejem búbján keresik és hasonlók...
Udvarolt nekem egy pasi, akivel elvileg szóba sem kellett volna állnom, de gondoltam adok neki egy gyenge esélyt. Gyakorlatilag az anyucija szoknyája mellett élt, és az anyja első találkozásunk alkalmával köszönés helyett azt kérdezte: "katolikus vagyok-e." Na, már itt sejtenem kellett volna, hogy a fia farkából sperma helyett limonádé folyik, ha folyik egyáltalán...
Egyszer óriási hóvihar kerekedett, amikor náluk voltam, és a srác nagy nehezen rábeszélte a házisárkányt, hogy ugyan már aludhassak ott. Ez volt a szerencsém. És nem a hóvihar miatt...
Már a fehérnemű feletti szerelésem is farokállító volt: a miniszoknyám éppen takarta a popsimat, a pulcsimból kellően kidomborodtak az idomaim, szuper kis magasszárú csizma, és akkor még hátközépig hullottak alá hullámos fürtjeim...
Persze még annyit sem kaptam, hogy "hűűű de jól nézel ki", gondoltam nem szokott ilyesmihez Isten gyámoltalan báránya (mármint ilyen látványhoz élőben, fél méterrel a szeme előtt), de hogy ennyire nem, az kicsit fájt...
Leszállt az est. Rólam pedig leszállt a ruha. Mielőtt magamra húztam volna a mamától kölcsönkapott vágyölő, viktoriánus korabeli hálóinget, hagytam forrósodni az éjjeli lámpa sejtelmében tobzódó hangulatot.
Kb. a képen látható alsónemű-szett takargatta testemet. Reméltem, hogy legalább erre lesz valami erekció, akarom mondani: reakció, ám nem történt semmi...
Később az ágyban alvást színlelve vártam valami nyakpuszit, mellsimit. Semmi. Ohh baszki - járt az agyamban a gondolat - azért ennyire visszataszító talán mégsem vagyok! Végre megszólalt a srác:" Nem áll fel. Biztos nincs elég motiváció."
Erre ugyan miképp lehet reagálni? Én így kezeltem a szituációt:"Majd később beszélünk erről. Most aludjunk."
Sosem beszéltük meg. Másnap reggel kedvesen elküldtem misére, hogy bánja meg a bűneit, és kértem, hogy többet ne találkozzunk...