Ez valami berögzött kommunista/szocialista/akármista szokás lehetett...
Tudniillik az, hogy szombaton A-tól Z-ig nagytakarít az egész család, amíg ránk nem sötétedik. Vasárnap pedig hajnali ötkor kelés, hogy az a kibaszott tyúkhúsleves pontosan délre elkészüljön, lehetőleg a frissen vágott tikból...
Na, én ebben a roppant eszelős szellemiségben töltöttem a gyerekkoromat, és azt hiszem, hogy előbb tudtam porszívózni, mint könyvet lapozgatni. Kisiskolás korom óta, egészen az elköltözésem pillanatáig azzal teltek a szombat délelőttök, hogy töröljük a port a polcon virító kristálypoharakról, amiket persze soha nem használtunk, mert "majd egyszer" vagy "ha ünnepelünk" igénybe lesznek véve, aztán never ever...
Pedig úgy de úgy vártam a hétvégét, hogy végre együtt legyen a család, és csináljunk közös programot, ami természetesen össze is jött, csak éppen a végére alle zusammen kidőltünk, és irány az ágy, mert másnap korán kelni a tyúk miatt...
Mindeközben ugye lehetetlenség volt normális kommunikációt folytatni szülő-gyerek között, ezért tartottam jó dolognak az ellenőrzőmet, amit anyám két rongysuhintás között gyorsan átpörgetett, hogy értesüljön iskolai előmenetelemről...
Háttérben szólt a tévé, és ha véletlenül lezuhantam a fotelbe, mert mesét vetítettek, anyám már szólt:"Dologidő van kislányom!" Tulajdonképpen nálunk egész hétvégén "dologidő" zajlott otthon, hétköznap meg a suliban, munkahelyen ugyanez pepitában...
Soha nem is voltunk a családdal kirándulni, mozizni, egyrészt mert pénzünk se volt rá, másrészt meg hajtott minket a "dologidő", de annyira, hogy ebbe még az sem fért bele, hogy kicsit megpihenjünk a kanapén és elmeséljük egymásnak, kivel mi történt hétköznap...
Nagyanyáméknél pontosan ugyanez zajlott, csak még durvábban. Mi azért suttyomban kihagytunk pár kristálypoharat a tisztításból a tesómmal, de mamáéknál ilyenért minimum kéthetes munkatábort járt...
Ahogy nőttem, azt érzékeltem mindebből, hogy anyám fizikailag a teljes megsemmisülés szélén áll, hogy a hétköznapi megfeszített meló, hajnali ébredés után még hétvégén sem tud pihenni, aludni legalább vasárnap, legalább reggel 7-ig...
...mert ez a berögzött szokás, a "dologidő" annyira de annyira átitatta az életét, hogy szerintem ő már így is fog meghalni...
Ahogy mindig is mondogatta:"Majd a sírban pihenek..."
Pedig ez lehetett volna másképp is. Ha szakítunk ezzel az ezeréves hagyománnyal: a "dologidővel"...és azzal töltjük a hétvégét, amire való: szussszanással és családi beszélgetésekkel...
És a vicc az volt az egészben, hogy ez a "dologidő" sok más családnál is éppen olyan hagyomány volt, mint nálunk...
És megfogadtam, hogy én ezt a saját családommal nem fogom csinálni. Nem lesz szombati pucolásparti és vasárnap hajnali konyhabuli!
Mert a hétvége a családi együttlété. Hogy végre körbeüljük az asztalt és kibeszéljük, kivel, mi, hogyan, és végre műveljünk valami közöset, ami kikapcsol, pihentet, legyen az csak egy 20 perces sorozat közös megnézése...
Mert szent a vége...
