Kicsi, bajszos, vizenyős tekintetű és követ. Brrr....

Helen szivatása rovatunk következik:

Még anyukáékkal laktam, a fószer is az utcában élt. Először az egyik barátnőmet szemelte ki, és keményen játszotta a cukros bácsit. Ha buszra sietett a barátnőm, tíz lépésnyire követte őt a pasas, sokszor nem is gyalog, hanem biciklin. Szívecskés képeslapokat küldözgetett neki, persze névtelenül, de mi nem akkor jöttünk a falvédőről és tudtuk, kiről van szó...

Egyszer a csaj apja megkergette és volt hozzá néhány keresetlen szava. Akkor kb. két hétig békén hagyta a lányt, és nekem szólt be az utcán, hogy közbenjárhatnék az érdekében. Ám legyen...

Szóltam három tagbaszakadt ismerősömnek, hogy a szatírunk minden reggel hét órakor les bennünket az iskola előtti parkban. Egyik reggel bevárták és magukkal cipelték a bokrok mögé. Konkrétan nem tudom, mi zajlott le abban a pár percben, de a fazon végre felénk se nézett...