Káromkodni Halottak napján a temetőben igazán jó kis móka...

Gyermekkorom egyik szép pillanata volt, amikor anyukával és apukával – később kistesóval – együtt “világítani” mentünk Halottak napján. Bár sosem értettem, mi a jó abban, hogy a ritkán temetőbe járók a félhomályban csetlenek-botlanak a sírok között – mivel tavaly “az a kurva sír még nem volt itt”-, szóval gyerkőcfejjel nagyon élveztem ezeket a beszólásokat...

Persze az is nyalánkság volt számomra, amikor délután, még nappali fényben kivittük szüleimmel a koszorúkat, és több néni is azzal volt elfoglalva szerettük márványköve mellett, hogy a “nézd már a szomszéd Mariskát milyen ocsmány kabátot volt képes felvenni” vagy “szerencsére a mi sírdíszünk jóval nagyobb, mint amit Pistikék hoztak”. Ezzel meg is értettem, miért kell sötétedés előtt is a temetőbe menni Halottak napján...

Aztán imádtam a sír körül összegyűlt rokonokat is, akik évközben sosem érdeklődtek egymás iránt személyesen vagy telefonon, de ott a gyertyák és mécsesek pislogásánál feltétlenül szükségét érezték, hogy részletesen megbeszéljék Böbe néni hasnyálmirigygyulladását vagy Lujzika mesébe illő esküvőjét...

Na és persze az én kedves családom is okozott pár “kellemes” pillanatot nekem ezen a meghitt, emlékezős napon. Öcsém úgy öt éves lehetett, és a nagy gyertyagyújtások közepette teljes hangerővel énekelni kezdte az Ég a gyertya ég klasszikust, amit anyuka erőteljes feddése ellenére sem akart abbahagyni...

Végül apám volt a hab a tortán. Sikerült bevernie fejét a sírkőbe, miközben a kezében lévő gyufahaddal harcot vívott az erős széllel. Ez még nem is jelentett volna semmit, ha egy orbitális “isten bassza meg” nem hagyja el a száját...

Atyám...