Kegyetlen voltam már kisgyerekként is. Inzultáltam a babáimat...
Öt éves koromban az első Barbie-babám arcára Kiss-sminket rajzoltam filctollal, amit anyuka természetesen kitörő örömmel döbbenten fogadott. Következő lépésben kitaláltam, hogy a Barbie babának kell fülbevaló is, hiszen mégis csak lány, és nekem is van egy csecse darab a fülemben. Szóval két színes fejű gombostűvel innen is, onnan is átszúrtam a puha fejet, és diadalittasan vittem édesanyának, hogy megmutassam: milyen kreatív kislánya van...
Később kaptam egy csecsemő méretű babát. A teste szivaccsal volt kitömve, viszont a feje és végtagjai erősebb gumiból (vagy mi a tököm) készültek. Biztos tudjátok, milyen babáról van szó. Na, történt, hogy szerettem volna tudni, miképp rögzülhet a fej a testhez, ezért nemes egyszerűséggel letéptem szegény játékszer búráját. Persze több órámba került. Anyuka ezen a ponton döntötte el, hogy csak más jelenlétében játszhatok az öcsémmel...
Egy szép napon aztán anyuka jobb híján rám bízta a tesómat, én pedig meggyőztem a barátnőmet, hogy élő gyerekkel mégis csak nagyszerűbb babást-mamást játszani, mint holmi játékkal. Persze nekünk csak és kizárólag kislány-babánk lehetett, ezért amíg édesanya boltban töltötte idejét, Helen teljes nyugalomban csipkés blúzt és szoknyát húzott az akkor fél éves öcsikére, aki szeppenten tűrte a beavatkozást. Istenem, a játékbabám cuccai épp a tesóm méretére illettek. Nem is értem, hogy anyuka miért nem örült, amikor megpillantotta habosbabosban a kisfiát...
Ezt a szerencsétlen Barbiet is kínozzák valami szerkezettel. Aki kitalálja, vajon mi lehet ez a kütyü, annak küldök képet a puncimról. Csajok előnyben.;-)
