Nagyanyáink húsz évesek sem voltak, és oltár elé vezették őket. Mi pedig...
TAPASZTALAT NÉLKÜL
Egyik barátnőm szerint túl korán férjhez mentem. Azzal indokolta, hogy huzamosabb ideig nem is éltünk együtt, lehet ki sem ismertem eléggé a páromat ahhoz, hogy hozzá kössem az életemet. Amondó vagyok: nem az előzetes együttélés hossza a döntő egy házasság időpontját és minőségét illetően...
Évtizedekkel ezelőtt a lányok iskolájuk befejezését követően (akár közép, akár felsőfok) nőül mentek a férfihoz, aki már öt éve udvarolt nekik, és ebből az öt évből kettőt jegyben is töltöttek. Persze együttélésről szó sem volt (illendőség és szokás tekintetében egyaránt), tulajdonképpen a frigyre lépést követően derült ki, mennyire kompatibilis egymással a két személy. Természetesen közös bálozások, kirándulások, rendezvények alkalmával lehetett arra következtetni, hogy Józsi gyakrabban néz-e a pohár fenekére, mint az átlag, vagy kiveszi-e a részét a szendvicskészítésből, ennél nagyobb tapasztalat azonban nem állt a leányok rendelkezésére. Mégsem nyüszítettek kivert kutya módjára, amikor házasság került szóba, és nem dobálóztak a “nem éltem még vele évekig, nem tudok dönteni” lehetőséggel...
SZÁNDÉK
Napjainkban már nem jelent társadalmi elítélést, ha a lány pár hónapos kapcsolat után összebútorozik a fiúval, és közösen vívják a mindennapok csatáit. Ez az időszak arra mindenképpen jó, hogy behatóbban ismerjük meg a társunkat, és folytassuk a viszonyt, ha a dolgok alakulása számunkra is kedvező, avagy szedjük a sátorfánkot, amennyiben párunkból olyan – eddig rejtett – tulajdonságok kerülnek elő, amelyeket mi nem tudunk tolerálni. Az viszont, hogy ebből az együttélésből mikor lesz házasság, már tényleg nem az időtől függ. Hiszen vannak kapcsolatok, ahol annyira gördülékenyen idomul egymáshoz férfi és nő, hogy akár három hónap közös fedél alatt töltött idő után úgy érzik: hivatalosan is összekötik az életüket. Mások illedelmesen kivárják a kötelező 3-4 évet. Ők amolyan szokások rabjai. Két csoportjuk van. Egyiket a “ha már ennyi ideje együtt élünk, legyen róla papírunk is” gondolat vezérli. Másik csoportjuk a “kezdettől fogva így akartuk” vonalat követi. Aztán vannak olyanok, akiknél időről-időre felmerül a házasság gondolata, ám valamilyen okból kifolyólag (pl. sok az intéznivaló vele) mégsem váltják valóra. Természetesen vannak párok, akik ezen ceremónia nélkül is kiválóan léteznek, és említést sem tesznek egymásnak a holtomiglan-holtodiglan tervről. Mindenesetre én továbbra is tartom azt a véleményemet, hogy a házasságkötési szándékot nem az idő befolyásolja...
MILYEN FIATAL! MILYEN IDŐS!
Másik kedvenc mumusom, ha erről a csodálatos eseményről van szó: az érintettek életkora. A társadalom szerint, ha túl ifjú a lány az eskövője napján, az a baj. Ha túl idős, akkor pedig az baj. Első esetben megy az “ilyen fiatalon férjhez menni?” pletyka, míg második esetben a “már nem kellene neki fehér ruha” ítélet jár szájról-szájra. Számtalan ilyen-olyan esküvőn voltam, de ezek a mondatok mindig szárnyra keltek a vendégseregben. Pedig manapság, amikor a szinglikorszak világát éljük, cseppet sem meglepő, ha a nőnek harmincöt évesen kötik be a fejét. Az már meglepőbb, hogy még mindig vannak emberek, akiket foglalkoztat ez. Talán egyetlen egy indok van arra nézve, miért ne az érettségi bankettünk után mondjuk ki a boldogító igent. (Leszámítva most a továbbtanulási és egzisztenciateremtési vágyunkat.) Ez pedig a korral járó bölcsesség, tapasztalattal fűszerezve. Húsz évesen az ember lánya még hajlamos arra, hogy csábuljon a Brad Pitt külső után, és kevésbé nézi azt, mennyire házias, családcentrikus, megbízható stb. a választottja. Ahogy öregszünk, változik az ízlésünk, a megítélésünk, és rendszerint a személyes élményeinkből fakadó tapasztalatok azok, amik miatt később eldöntjük: igen, ilyet nem akarok még egyszer, vagy igen, pontosan ezt keresem én is. Persze lehet, hogy valaki már tizenöt évesen találkozik a Szerelmével és élete végéig vele marad. Én nem ebbe a kategóriába tartoztam, és ennyi idő távlatából azt kell mondjam: szerencsémre. Természetesen voltak korszakok, amikor ordítani tudtam volna az elkeseredéstől, csalódottságtól, viszont megérte. Felnőtt fejjel, tiszta aggyal, kiforrott érzésekkel, és annak a tudatában esküdtem örök hűséget, hogy biztos voltam benne: ez a férfi kell nekem.
Ezeken a képeken pedig az én csodaszép menyasszonyi ruhám látható.:-)