Interneten még királyfi volt, a valóságban már béka...
Helen szivatása rovatunk következik:
Nem vagyok rossz csaj. Persze nem egy Angelina Jolie-kategória, de azért az uramnak nem kell zsákot húzni a fejemre, ha közösségbe megyünk....
Pár évvel ezelőtt regeltem egy netes társkeresőre. Fotóval. Jöttek levelek, jók és kevésbé jók egyaránt. Egyikükkel hosszas üzenetváltásba kezdtünk. Szövege alapján nagyon szimpatikusnak találtam, és küllemre is az ízlésem volt a küldött kép alapján. Jóképű, csinos, bejövős. Két hét után találkoztunk. Megbeszéltük, hogy hol, mikor, és ő egy csokor vörös rózsával fog érkezni, mint jeladás számomra. Szuper. Szexi ruci, szolid smink, göndör fürtök. Szóval minden, ami első randihoz szükséges. Messziről észrevettem a vörös rózsákat. Ám az azokat tartó kéz, és egészében a test, valahogy nem azt a fotót idézte fel bennem, amit előzőleg láttam. Gondoltam: még távol vagyok. Sajnos a helyzet egy méterről sem változott...
Velem szemben egy nálam kb. fejjel alacsonyabb, csupa Danny DeVito állt. Illedelmesen bemutatkoztam, nyilatkoztam jövetelem céljáról, és érdeklődtem, merre van X.Y. Meg voltam arról győződve, hogy ez a legényke itt az előfutár. Erre ő csicsergő szoprán hangon közölte:”Én lennék X.Y.” Na, ugye ez az a szituáció, amire ember lánya roppant mód vágyakozik...
Szívesen rendeztem volna jelenetet, ám a hülyeség fokozhatósága nagyon érdekelt, ezért elfogadtam a meghívását egy italra. Innentől kezdve gyakorlatilag egy minőségi burleszk bontakozott ki szemeim előtt...
Kezdődött azzal, hogy töredelmesen elnézést kért, amiért az unokatestvére képét csatolta. (De jó...) Tisztában volt vele, hogy ellenkező esetben – vagyis, ha a sajátját küldi – nem találkozom vele, a lúzerrel, ő viszont szeretett volna már végre egy tuti nővel randizni. Tudja, hogy többet nem leszünk együtt, így talán nem óriási kérés, ha röpke fél órát a társaságában töltök. Nem voltam semmi kaland elrontója. Rendesen készült a srác. Hátizsákjából előkerült pár családi fotóalbum, és a fél órából lett egy, én pedig egy vadidegen ember személyes élményeinek szenvedélyes előadásával lettem gazdagabb. Komolyan mondom: élveztem. Álrandink végén még volt egy kérése:”Tudod, a haverjaim tuti itt lesnek a közelben, mert nem hiszik el, szóval azt szeretném, ha..” - itt félbeszakítottam és kacsintva mondtam:”Nyugi, meglesz, meglesz...” (Persze lehet, hogy a haverdolog is csak kamuszöveg volt.)
Távoztunk a kávéházból, és az utca túloldalán tényleg várakozott pár fickó. Mit volt mit tenni: műsor következett. Kézen fogtam és andalogva indultunk utunkra. A következő kirakatnál még homlokpuszit is kapott tőlem. Aztán a sarkon befordultunk, kölcsönösen megköszöntük egymásnak a szép napot, mosolyogtunk és ki-ki ment a maga dolgára. Végig vigyorogtam a hazafelé vezető utat, otthon pedig vázába tettem a rózsacsokrot...
Na, ez a videó meg pont passzol a végkifejlethez. 0:30-tól nézzétek.