Mise előtt gyakran jártunk a templom mellé. Nálunk ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy illegálisan smároltunk, cigiztünk, lestük a kispapot...
Bár én cigizni nem cigiztem, de a csajok szerették, ha velük lógok, mert különös érzékem volt ahhoz, hogy információt szedjek ki a ministráns fiúkból...
Leginkább a szeptembertől márciusig tartó időszakot kedveltük, ugyanis ekkor már kellően sötét volt a szombat esti mise előtt, mi pedig a sekrestye mögötti bokros részen ütöttük el az időt...
Többek között az új kispapról akartunk egyet s mást megtudni. Nem tehettünk róla: izgatott bennünket a huszonpár éves, latinos vonású, magas és sportos fiú, akiben mi mindent láttuk, csak a papot nem...
Valószínűleg őt kellemetlenül érintette, amikor az első padban ülve, csillogó szemekkel (meg nedves bugyikkal) hallgatuk a prédikációját. Sajnos akkortájt még csak fiúk ministrálhattak, holott mi lányok nagyon elszántan ráztuk volna a csengőket...
Mivel a kispap-projekt természetéből adódóan kudarcba fulladt, be kellett érnünk a ministráns fiúkkal. Emlékszem rá, hogy sokszor játszottam az őrszem szerepét, ha a sekrestye mögötti bizonyos bokroknál csókcsatát vívtak Isten szolgáló báránykái az Ördög vörös démonjaival...
Egyszer kérdezte az egyik bárányka, miért nem állok be én is a sorba, miért csak faggatózom, szórakozom velük, és soha semmi akció. Vállat vontam, aztán fantáziám kibontakoztatása után így szóltam hozzá:" Tudod, kinek a ministránsok, kinek a pap..."
...és még csodálkoztam azon, hogy a morbid jelzőt is a nyakamba varrták...